A raviolikészítés halogatását egy hirtelen beszerzett "nem-is-tudom-mit-kezdjek-vele" medvehagymacsokorral győztem le. Csináljátok utánam, egyáltalán nem nagy kunszt!
Az olasz gasztrót (és ennek megfelelően a későbbi, raviolikészítés iránti vágyat) valószínűleg az édes anyatejjel együtt szívtam magamba – bár 1986-ban még vastag pizzát sem nagyon lehetett itthon kapni vagy bármit, ami igazán olasz. De anyám kedvenc szülőszobai anekdotái közé tartozik, hogy a friss nagymamaságtól hirtelen megszelídült anyósa egy nappal a szülés után egy óriási adag saját gyártmányú tiramisuval lepte meg. A nélkülözhetetlen mascarponét minden bizonnyal a nagypapa csempészte át neki az egyre kevésbé szorosan záródó határon pár szempillaspirállal és bőrcipővel együtt – lényeg a lényeg, anyám szerint már az első falat vérré vált benne, a pozitív változásokat meg nyilván én is érzékeltem a fél órával később esedékes szoptatás alatt.
Az első olyan olasz kajás emlékem, ami nekem is megvan, na az a raviolihoz fűződik – bár tény és való, hogy magára a raviolira nem emlékszem, csak a páternoszterre, amit megbabonázva figyeltem valamelyik pesti rakparton lévő szálloda halljában. Úgy kerültem oda, hogy nagyapámék olasz barátja/üzletfele/fene-se-emlékszik-kije látogatóba jött, és ott kellett vele találkozni. Rejtély, hogy én miért kellettem oda, de tudtam, hogy ez jó lesz nekem, a pasas ugyanis minden alkalommal hozott néhány jópofa dolgot, többek között a mandulás csokiba bújtatott, rózsaszín papírba csomagolt marcipánfélgömböt, a Fiorettót, ami nagyon ritka kincsnek számított, illetve az itthon akkor még szintén beszerezhetetlen Giorgio tésztát, azaz előre csomagolt raviolit vagy tortellinit.
További szépségek az oldalunkról:
A sonkás vagy sajtos raviolikat általában nagyanyám vastagon meglocsolta olvasztott vajjal, és úgy kerültek a tányéromra, így a műanyagba csomagolt, E-számokkal vastagon töltött olasz tészta úgy vonult be az emlékezetembe, mint Proustnak a madleine – ha meglátom bármelyik boltban, azonnal eszembe jut az íze mellett Marék Veronika Kippkopp és Tipptopp című mesekönyve, amit a nagymamám olvasott nekem mellé szórakoztatásul.
Ettől függetlenül, ha ma raviolira vágyom, inkább megcsinálom magamnak vagy beugrok egy olasz étterembe – be kell valljam, az utóbbi azért jellemzőbb. Most, hogy itt a tavasz, és megvettem az első csokor medvehagymámat, rámjött az amúgy nem túlságosan jellemző raviolikészíthetnék. Tényleg nem túl bonyolult, úgyhogy próbáljátok ki bátran. Elvégre itt a tavasz, kellenek az új kihívások, nem igaz?
Szerző: Dacota
További tavaszias finomságok itt:
Hozzászólások (0)